Bosszúállók: Végjáték filmkritika

Megosztom

A Bosszúállók: Végjáték azoknak tökéletes élmény, akik közepesen, netán minimálisan jártasak a Marvel univerzumban, mindenki másnak vagy csalódás, vagy feledhető hétvégi program. Mint mindig, most is jó együtt látni a központi karaktereket, olyan szuperhős orgiát kapunk, hogy csak na.

A Galaxis Őrzői rajongói méltatlankodhatnak egy sort, hiszen nem kapnak túlságosan nagy szerepet kedvenceik, leszámitva persze Mordályt, aki végig része a cselekménynek. Spoilerezés nélkül is azt kell mondanunk, hogy az időutazás kapcsán felmerül jónéhány kérdés, ha egy film lazán kezeli a saját szabályait, az sosem szerencsés.

Ennél nagyobb probléma, hogy kevésbé sikerül a történet elején megteremteni a legyőzöttek, reménytelenek hangulatát, egyszerűen nem elég hiteles, hogy a Föld, és úgy általában minden és mindenki teljes letargiában van, hiába látunk számos erre utaló jelenetet, hiába hallunk erről szóló párbeszédeket.

Thanos totális győzelme után a meglepően könnyen felfedezett időutazás kapcsán a logikai bakikon túl egész jól épül fel a dolog, valóban izgalmas az oda-vissza ugrálgatás egy öt éves periódus során. Annak ellenére, hogy rengeteg karakterrel operál a film, könnyen követhető a sztori belső logikája, valóban adott az izgalom, működik a maga keretei között.

Külön kiemelendő Hulk, Mark Ruffalo zseniálisan hozzá a már kikupálódott zöld óriás karakterét, a legemlékezetesebb szereplője az egész filmnek. Amerika Kapitány alig észrevehető, szinte teljesen súlytalan, bármiféle mélységet nélkülöz. Az elhizott, alkoholizmusba menekült Thor szintén telitalálat, szerethető, a bukott, majd feltámadt hős vonala itt ismét megjelenik, az eddigieknél humorosabb formában.

A látvány pedig önmagáért beszél, ez el is várható egy olyan filmtől, aminek 90%-a CGI, megérdemli, hogy hozzátegyünk az eddigi másfél milliárd dolláros bevételhez még 1900 forintot.

Megosztom
jelszó legyen minimum 8 karakter számmal és speciális karakterrel